|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsók László 2000. március 20.Sepsiszentgyörgyön ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki szervezete. Az eseményre a háromszékiek mellett Hargita, Maros és Brassó megyei sorstársak is eljöttek. Megállapíthatták, hogy az 1989 decembere utáni kormányok szemmel láthatóan mellőzik őket. A megjelentek szorgalmazták: össze kell gyűjteni minden emléket, minden visszaemlékezést, hogy az utókor megismerhesse az ő kálváriájukat. A háromszéki VPFSZ 1990. március 11-én alakult meg a sepsiszentgyörgyi Dózsa Klubban. Az eltelt évtizedről Török József elnök kifejtette: Elvárásaink nem teljesültek, egykori hóhéraink közöttünk járnak, köszönik, jól vannak, s félő, hogy az 1989 utáni posztkommunista Romániában a nehezen alakuló demokrácia megtörik. - Az eltelt tíz év alatt a megye több helységében állítottak emléket a kommunista diktatúra alatt meghurcolt és kivégzett sorstársaknak. Kapcsolatot tartanak a romániai központi és fiókszervezetekkel, valamint a magyarországi bajtársak szövetségeivel. Török József amiatt méltatlankodott, hogy éppen az új hatalom faragot le azokból a jogokból, amelyeket az Iliescu-időszakban kaptak. - A VPFSZ megyei, illetve helyi szinten jelölteket indít a helyhatósági, illetve az előválasztásokon. Török Józsefet a megyei, Váncsa Árpádot és Puskás Attilát a sepsiszentgyörgyi tanácsba szeretné bejuttatni a szövetség. A hozzászólók között volt "a földbirtokos osztály utolsó mohikánja", a tizenöt évi dobruzsai száműzetést megélt, 92 esztendős Beczássy István, aki szerint az RMDSZ-vezetés "cserbenhagyta a falut", hogy Dálnokon nyolc éve sem szenátor, sem parlamenti képviselő nem járt, emiatt az érdekképviselet népszerűségvesztése érthető. A csíkkozmási Máthé Antal, a Pusztai-csoport egyik tagja sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy az előző választásokon Hargita és Kovászna megye 90 százaléka a Romániai Demokratikus Konvenció mellé állt, amely azonban hátat fordított támogatóinak, s hogy az emberek nem ismerik az ő hajdani csoportjának valódi történetét. A Vargyason élő Lőrincz Károly a Szoboszlay-perben kivégzett tíz társára emlékezett, Zsók László pedig reményét fejezte ki, hogy a tízéves évforduló után lesz 20. és 30. születésnap is, s hogy a valós történeteket még nem nagyon ismerő ifjúság soraiban lesz majd, aki ápolja a hagyományt. /(benkő): Tízéves a VPFSZ. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./2000. szeptember 7.A Sepsiszentgyörgyön élő Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000/ című könyve mélyinterjúk sorozata. Kilenc élettörténet a deportálásokról, politikai üldözésről, ártatlanul elszenvedett fogságról. A megkérdezettek emlékeztek az erőszakos kitelepítésre, az erőszakos kollektivizálásra, az erőszakos beszervezésekre, 1956-ra és a Bolyai Tudományegyetem erőszakos "testvériesítésére". /Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül. = Krónika (Kolozsvár), szept. 7./ Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül című könyve riport, élettörténet, oral history, szépirodalom - de ugyanakkor korrajz is. A lejegyzett beszélgetések korjellemző dokumentumértéke vitathatatlan, a "szereplők"- a csíkszentsimoni Virágh Benedek, a dálnoki Beczássy Imréné és Bányai Vilma, a gyergyószentmiklósi Csobotár István, a berecki Bedő Gábor, a torjai Lőrincz Károly, a nagyenyedi Albert Mihály, a szebeni Gifei Gheorghe, a csíkdánfalvi születésű Zsók László - őszinte tényfeltárása tragikus, szenvedéssel teli élethelyzetekben példamutató és követésre ösztönöz. /Herta Éva: Kilenc élettörténet villogó jelszavak közül. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 29./2000. szeptember 15.Szept. 18-án bemutatják Csíkszeredán, a Kriterion Házban Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000/ című könyvét. A bemutatón jelen lesznek Virágh László, Zsók László és Csobotár István volt politikai foglyok, a kiadvány riportalanyai. Ugyanakkor a szerző Történelem a homlokráncban (az erőszakos kollektivizálás) c. művét is bemutatja Kiss Jenő, a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója. /Múltbirtokosok jövő nélkül. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 15./2014. március 15.1848 és 1956 közös tanulságaiAz 1956-os forradalom emlékére nyílt kiállítás március 14-én, pénteken este a csíkdánfalvi kultúrotthonban. Amint a tárlatot megnyitó Pál Zoltán történelemtanártól megtudtuk, igaz, hogy ilyenkor inkább az 1848-1849-es forradalom és szabadságharccal illik foglalkozni, de a két történelmi eseményben sok a közös vonás. Továbbá, ahogy kifejtette, március 15-én – természetesen – Dánfalván is leróják tiszteletüket a 19. századi hősök előtt, így nem volt akadálya, hogy a nemzeti ünnep előestéjén egy korban közelebbi történelmi eseményt is felidézzenek. Párhuzamok a két forradalom között Mindkét forradalmat magyar egyetemisták, diákok, fiatalok robbantották ki és az oroszok verték le – vont párhuzamot a pedagógus. Sőt, mint rávilágított, a követelések között is vannak közös vonások, mindkét rendszerváltás kivívására törekvő mozgalom, többek között a szólásszabadságért és a nemzeti jelképek használatáért szállt síkra. Hozzátette, hogy éppenséggel az 1956-ban megfogalmazott 16 pont egyike azt kéri, hogy március 15-ét nyilvánítsák nemzeti ünnepnek. Pál Zoltán kiemelte, hogy még egy érv amellett szólt, hogy elhozzák ezt a kiállítást, mert ritkaság ilyet Csíkban látni. Mivel Csíkszentmártonban már bemutatták ezt a tárlatot, úgy vélte, hogy hazautaztatása előtt Felcsíkon is illik ismertetni az 1956-os forradalmat jól szemléltető gyűjteményt, melynek vándoroltatását a szegedi Meritum Egyesület támogatja. Kötődik az 1956-os forradalom Dánfalvához Nyomatékosította, hogy a kiállítás helyszínéül nemcsak azért választották Csíkdánfalvát, mert a helyi önkormányzat nyitottnak mutatkozott a tárlat fogadására, hanem az előző rendszerben négy olyan dánfalvi kötődésű személyt hurcoltak meg, akik – mivel szolidaritást vállaltak az 1956-os magyarországi forradalommal – politikai okokból lettek börtönfogságra ítélve. A Szanka József magángyűjteményéből származó tárlat anyagát így Dánfalván, az illető személyek kinagyított fotóival egészítették ki. Október 23. címmel Puskás Attila írt verset a magyarországi események tiszteletére, aki a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban volt biológia tanár, de költeményéért Csíkdánfalvára helyezték át természetrajzot tanítani. Itt is fogják el 1959-ben és verséért 20 év börtönbüntetésre ítélik. Ebben az ügyben két dánfalvi diákját, János Lászlót és Zsók Lászlót is letartóztatták és szabadságvesztésre ítélték, akik akárcsak tanáruk, megjárták a szamosújvári börtönt és a Duna-delta embertelen, kényszermunka-táborait, de szabadulásuk után is zaklatják, megfigyelik őket a Szekuritáté emberei. Gál Péter József csíkdánfalvi lakost pedig a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával ítélték 25 év börtönbüntetésre, azért, mert 1956-ban méltatta a magyar szabadságharcot, ugyanakkor az orosz diktatúrát, a kollektivizálást és a kulákok elleni fellépését szidalmazta. A barikád két oldala A megnyitót a kultúrotthon nagytermében tartották, ahol dánfalvi diákok is készültek egy rövid emlékműsorral. Ennek befejeztével gyertyát gyújtottak, így vonulva át a kiállítóterembe, ahol Pál Zoltán rövid tárlatvezetőt tartott. A terem közepén egy ledöntött kultuszszobor és körülötte felszedett macskakövek érzékeltetik, hogy hol van a barikád – részletezte a pedagógus. Ennek jobb oldalán persze a szabadságukért küzdő fiatalok eszközeit találhatjuk, baloldalt pedig az elnyomó hatalom egyenruhái és az a típusú hosszú bőrkabát, amelyet az Államvédelmi Hivatal tisztjei használtak – tette hozzá. Mint említette, megtalálható az a könyvecske is, mely az ÁVH-s tisztek tűzparancsait tartalmazza. Levéltárban megőrződött ez a dokumentum, így az utókorra maradt, hogy hol és mikor dördültek el a békés tüntetőkre leadott sortüzek. Később a forradalmárok molotov-koktélokat vetettek be az országba beözönlő szovjet tankok ellen. Ezekből az üvegecskékből is – amelyek az akkori magyar hadsereg utászainak a fegyverzetéhez tartoztak – bemutattak néhányat. Persze az ideológia síkon vívott háborút is megjelenítik. Jobb oldalt, a falon állították ki a korabeli szabad sajtó újságainak címlapját, alattuk polcokon az emigrációban írt könyveket láthatjuk. Bal oldalt a földre tették a kiállítás rendezői a forradalmat ellenforradalomként beállító propaganda köteteket, így érzékeltetve ezeknek valós értékét. Jobb oldalt, egy tárlóban egy Münchenbe menekült fiatal forradalmár ereklyéi találhatók. Amint a tárlatvezető kifejtette, ezeknek a segítségével emlékezhettek a német városban 1956 huszonöt éves évfordulójára. Bal oldalt – ezzel szemben – egy lefizetett képzőművész részkarcait láthatóak, amelyek a forradalom befeketítése céljából készültek. Pál Zoltán itt az egyik munkára hívta fel a figyelmet, amelyen a háttérben az amerikai zászló látható, előtérben pedig magyar kártyákat készített az alkotó többek között Mindszenty József bíboros, Habsburg Ottó osztrák trónörökös portréival. Ezeket a személyeket is vádolta a propaganda, állítván, hogy ők robbantották ki a forradalmat, holott Mindszentyék csak támogatták a kommunista rezsim elnyomását és az erőszakot lenyelni képtelen fiatalok lázadását. A kiállítás március 23-ig látogatható a dánfalvi kultúrotthonban. Szőcs Lóránt | Székelyhon.ro, 2016. május 5.Mert a bátyám... (Egy megfigyelt család 4.)Csaba öcsém számtan–fizika szakos tanárként Gyimesfelsőlokon tanított a szakközépiskolában. Azonos rajonban éltünk, a távolság sem volt túlságosan nagy, a vonatjárat kényelmessé tette a két helység elérését. Természetes, hogy gyakran találkoztunk. Letartóztatásom híre azonnal eljutott hozzá. Először Szőcs Károlyékhoz, csíkdánfalvi házigazdámhoz utazott, majd a Securitatét kereste meg Csíkszeredában – ahogy Szőcsék emlékeztek – szörnyen dühösen. Csaba, ha valamiért bosszúság érte, máris robbant. Kiszabadulásunk után már Csaba sem emlékezett vissza pontosan a szeku parancsnokával lefolytatott szóváltásra, de arra igen, hogy az kifejezetten számonkérő volt. S ez páratlan vakmerőségnek minősült a teljhatalmú elnyomó gépezet helyi hatalmasságával szemben. Csaba azzal érvelt, hogy azért érdeklődik, mert Attila a bátyja, ő csak ismeri, és tudtával semmi államellenes cselekedetet nem követett el. A parancsnok rövid úton elutasította – természetesen ügyemre vonatkozó válasz nélkül –, majd búcsúzóul megjegyezte, hogy lesz nekünk magára is gondunk. És volt is. Csabát még abban az évben, szeptember harmadikán letartóztatták és 18 év kényszermunkára ítélték. (Majd a későbbiekben kitérünk arra is, hogy milyen vádak alapján.) Arra még hagytak neki időt, hogy a szeku által leltárba vett és elkobzott „javaimat” hazaküldje Kolozsvárra. Engem Zsók Lászlóval és János Lászlóval, nagybátyjával május 12-én este dzsippel Marosvásárhelyre szállítottak, és ott, egy külön cellában először éreztem át azt a leírhatatlan szorongást és fóbiáig menő zártságérzést, a szabadságtól való megfosztást, a saját személye felett rendelkezni nem tudó érzéskomplexumát. Aztán megkezdődött az augusztusig tartó vizsgálat. Fábián Márton százados volt a vizsgálatot vezető tiszt. Jóformán már mindent tudtak rólam, mert sorrendben a 11 személyből álló tanár-diák csoport hetedik tagjaként tartóztattak le. Szekusokkal és engedélyezett hozzátartozókkal megtöltött tárgyalóteremben 1959. szeptember 15-én zajlott a tárgyalás – szándékosan, célzatosan épp a tanév kezdetén. Ki is használta ezt a jó és a rossz példázatával a vádat ismertető ügyész. A tárgyaláson még nem hirdettek ítéletet, ezeket mi később ismertük meg, amikor a marosvásárhelyi tranzitbörtönben a szolgálatos tiszt felolvasta. Én – nem látva a rövidre szabott, engedélyezett beszélgetésen Csabát – ekkor tudtam meg, hogy őt is letartóztatták. Miért ítéltek el? Mik voltak a húszéves kényszermunkára ítélt biológiatanár bűnei? Megírom ezt is. Egyelőre azt számítgattam, hogy most 28 éves vagyok, húsz év múlva 48 leszek. Az alkotó férfikor csúcsa. Én akkor fogom az egykori sikeres kezdést folytatni. Lesz-e még erőm, egészségem, elszántságom hozzá? És látom-e még a most még fiatalosan idős szüleimet, vagy már eltemették őket? És Ildikó húgomat, és Árpád öcsémet? Talán nem felejtenek el... Így fontolgattuk a cellában Palczer Karcsi „bűntársammal” az oly távoli jövő esélyeit. Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 12.A vád (Egy megfigyelt család 5.)Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli. Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói. Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult. Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk! A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.) Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 6.A forradalom áldozataira emlékeztek1956 Erdélyben Az 1956-os forradalom vérbefojtására emlékezett szombaton a Volt Politikai Foglyok Szövetsége (VPFSZ). Ebből az alkalomból a Székely Nemzeti Múzeumban levetítették Mohi Sándor és Nagy Ernő 1956 Erdélyben című dokumentumfilmjét. A Székely Nemzeti Múzeumnak, mint a „háromszéki kultúra bástyájának” kötelessége ápolni az 1956-os forradalom emlékét – hangoztatta Vargha Mihály igazgató, aki célként azt fogalmazta meg, hogy a fiatal generációba is beoltsák 61 évvel ezelőtt történtek fontosságát. Török József, a VPSZ elnöke szintén a fiatalokról beszélt, Mohi Sándor rendező pedig felajánlott egy-egy DVD-t minden tanárnak, aki jelen van, hogy vigye el iskolájába és mutassa be a filmet. A dokumentumértékű alkotásra, amely Nagyváradtól Barcaságig veszi sorra az 1956-os eseményekbe bekapcsolódó erdélyi fiatalokat, akikre több ezer év börtönt rótt ki a román elnyomó gépezet pusztán csak azért, mert szimpatizálni merészeltek a forradalommal, egyetlen aktív tanárember sem volt kíváncsi. Így aligha ér el a fiatalokhoz a sepsiszentgyörgyi Zsók László volt politikai fogoly által megfogalmazott üzenet: „becsüljék meg azt a szabadságot, amit az 56-osok áldozata révén kaptak”. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 30.A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanévesÉletét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk. Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő. A hang nélküli kántor Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék. Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor. Tizennyolc évesen tanító – A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak. Az igazi kezdet Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált. – Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez. A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim. Lehetőségek és megszorítások – 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is. Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel. Mindenütt talált gyöngyszemeket Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában). Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait. 1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak. Ha megáll, már az is tánc – Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik. – Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne. – Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
